Döbbenetes adatok kerültek napvilágra. Olyanok, amiket még csak nem is sejtettünk. Mert azt sokan gondolták, hogy a kommunista hatalomátvétel sehol a világon nem ment simán. Azt is tudták, bár csak akik átélték, hogy a kommunista diktatúrának nem lehetett hangosan ellent mondani. Ma pedig, amikor az iskolapadban szó esik a kommunizmusról sokszor idétlen viccek tárgyává válik. Vagy egy mesévé, ami biztosan nem volt olyan rossz, mint ahogyan leírják.
Ez a könyv rádöbbent arra, hogy sokkal rosszabb volt, mint ahogyan mesélik a túlélők. És egyre kevesebben mesélik, ezért kell leírni. Ezek a történészek, Stephane Courtois, Niccolsa Werth, Jean-Luis Panné, Karel Bartosek, Jean-Louis Margolin és Andrzej Paczkowski ezért alkottak kimagaslót: emléket állítottak a kommunizmusnak, a múló időben. Olyan emléket, amilyent megérdemelt.

Az áldozatokon keresztül állít emléket egy őrült ideológiának. Amiben okkal vagy ok nélkül, valós vagy vélt bűnök miatt 80-100 millió ember halt meg. Felfogni sem lehet ezt a számot, oly hihetetlenül nagy. Igen, a kommunizmus ideológiája miatt a huszadik században az egész világon ennyien haltak meg.

És kik a kommunizmus áldozatai? Ez a 80-100 millió ember? Nem voltak ezeknek az embereknek családjaik, gyermekeik, szüleik? Akik tovább hordozták egy testvér, házastárs, szülő elvesztésének sebét? Hol ér véget ez a névsor? Hányadik generáció lehet az, amelyik már nem sérül a családi tragédiák miatt?

Az áldozatok ilyen hatalmas száma miatt nehéz az emlékezés is. Ráadásul ott vannak azok a fiatalkori emlékeink, amik széppé teszik a kommunizmust. És ebben igazunk is van, mert voltak szép pillanatai is a diktatúrának. De nem szabad feledni, hogy a nyolcvanas évek „legvidámabb barakkjához” kellett egy ötvenhat. Azt pedig az ötvenes évek sztálini programja váltotta ki, amiről nem hiszem, hogy lennének szép emlékek.
Emlékeznünk kell. Nem a százmillióra, mert az emberi ésszel nem is tudjuk felfogni. De legalább azokra, akik Magyarországon váltak a kommunizmus áldozataivá. Azokra, akik igazságtalanul börtönbe kerültek. Akik Recsken dolgoztak éveken át. Akiket kivégeztek, halálra kínoztak. Akiket egy kis munkára hívtak, és soha többet nem tértek haza Szibériából. És mindenekelőtt azokra a csöndes, megtört rokonokra, akik belebetegedtek a hallgatásba. Mert senkinek sem sírhatták el bánatukat, reménytelenségüket.

Őrájuk emlékezzünk február 25-én, a kommunizmus áldozatainak emléknapján. Azon a napon, amikor 1947-ben Kovács Bélát, a Független Kisgazda Párt főtitkárát elfogták, és éveken át a Szovjetunióban tartották fogva, ismeretlen helyen. Ő túlélte a Szovjetunió börtönét, hazatérése után az ötvenhatos forradalomban részt vett, Nagy Imre kormányában földművelési tárcát kapta. A szabadságharc bukása után hunyt el, 1959-ben. Ő nem halt bele a kommunizmusba. De ki mondhatja, hogy nem volt a kommunizmus áldozata?

Szakács Áron