Vannak események, melyeket könnyebben értünk meg, ha távolabbról szemléljük. Azt hiszem ezek közé tartozik a hidegháború is. Mi történt valójában? Szemben állt két szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió. Mi tette őket szuperhatalommá? Amerikát az atombombája, a Szovejetuniót a tizenkét milliós Vörös Hadserege. Szükségszerű volt, hogy a náci Németország legyőzése után az egykori szövetségesek egymás ellenségei lettek. Hiszen megzűnt a cél, ami miatt összefogtak. Egy demokrácia és egy diktatúra szükségszerűen ideig-óráig tud csak együttműködni.
Abban sem volt semmi meglepő, hogy a két szuperhatalomnyíltan nem merte felvállalni a kockázatos támadást, így „csak” a retorika, fegyverkezés és a gazdaság terén álltak harcban egymással. És természetesen szövetségeseiken keresztül egy-egy regionális konfliktusban.
Ami ma már nyilvánvaló, az a második világháború után közvetlenül, vagy esetleg az ötvenes években egyáltalán nem tűnt annak. Hányan bíztak abban például ’56-ban, hogy Amerika megsegít minket. A racionalitás ezzel szemben az volt, hogy a status quot nem fogja Amerika megkérdőjelezni, mint ahogyan az is racionális volt, hogy a szabadságharcot a Szovjetunió el fogja tiporni.

Amikor Jaltában, 1945 februárjában Churchill, Roosevelt és Sztálin eldöntötték Kelet-Európa sorsát, kézzel fogható valósággá vált a Szovjetunó terjeszkedése. Olyan mértékben, amilyenről a cárok még álmodni sem mertek. Bár a cári Oroszországot és a Szovjetuniót összehasonlítani sok tekintetben szinte lehetetlen, mégis a terjeszkedő, agresszív külpolitika mindkét birodalomnak sajátja volt. És mindkét birodalom értelemszerűen az orosz népet támogatta, segítette birodalomépítő munkájában. Ezért tekintette Sztálin és a Szovjetunió sajátjának Európa keleti felét, ezért ragaszkodott hozzá amennyire lehetett. Hiszen évszázadokon át ez a nyugati terjeszkedési vágy, a pánszláv, minden szlávokat összefogó birodalom ideálján felnevelkedett generációk gondolkodásmódja alól nem tudták kivonni magujat, még akkor sem, ha szinte mindenben a cári politika ellen léptek fel.

Hogy ezt Churchill mennyire tudta, vagy esetleg csak érezte, nem tudjuk biztosan. Egy biztos: amikor először beszélt a vasfüggönyről, a valóságban még nem létezett a hermetikusan lezárt határ. 1946 március 5.-én, az amerikai Fulton városában, a Westminster College-ben mondott beszédében előre vetítette az elkövetkező évtizedeket: 'Sötét idők köszönthetnek ránk újból. A kőkorszak térhet vissza a tudomány fénylő szárnyain, és az, ami mérhetetlen anyagi áldást hozhat az emberiségnek, teljes pusztulást is okozhat. Árnyék borult a szövetséges győzelem korábban oly fényes színtereire. Az I. világháborút befejező békével határtalan bizalom uralkodott, és azt hitték, hogy nem lesz többé háború. Én most nem érzem ezt a bizalmat [...] A Balti-tenger melletti Stettintől az Adriai-tenger melletti Triesztig egy vasfüggöny húzódik végig a kontinensen. E vonal mögött van Közép- és Kelet-Európa államainak valamennyi fővárosa. E hatalmas kommunista birodalom és oligarchia ambíciói messze túlszárnyalják a cári idők álmait.'
Magánemberként mondta ezt a beszédet, hiszen 1945 tavaszán elveszítette a választásokat, ellenzékbe szorult a győztes világháború után. A háború elején nem ígért mást az angoloknak, csak vért verejtéket és könnyeket. Megválasztották, majd az ígéretét betartva mégis megnyeri a háborút. De a következő választásokat nem.

Fultonban mondott beszédét volt, aki kétkedve fogadta. Pedig ha valaki ismerte az európai politikusok közül Sztálint, akkor az ő volt. Sovány vigasz, hogy ma ezt a beszédet tartjuk a hidegháború kezdetének, hiszen tudjuk, a mából visszanézve, hogy igaza lett.

Szakács Áron

(A képen F. Kovács Attila Vasfüggöny-szobra látható, melyet a Terror Háza Múzeum előtt, a páneurópai piknik 20. évfordulója alkalmából állítottak)