Már a meztelen lantművészt is megközelíti ismertségben névrokona, Benkő György, aki szélsőjobboldali radikálisokat leleplező hangfelvételeivel került be a média körforgásába. A százhalombattai autószerelő egy Magyarok Nyilai-tag révén ismerte meg a szervezet terveit, belső felépítését, sőt vezetőjét, Budaházy Györgyöt is; Benkő állítólag sokáig szimpatizánsnak adta ki magát, a beszélgetések során titokban hangfelvételeket készített, majd, mikor már egy robbantásban kellett volna közreműködnie, 2009 januárjában lebuktatta az egész társaságot. A férfi saját bevallása szerint állampolgári kötelességének tartotta a hatóságok értesítését – hasonló véleményen lehet az NNI is, mivel egy fillér jutalmat sem adott az információkért – ám a sajtó figyelme bőségesen kárpótolhatta a bejelentőt. Benkő György mostanában sorozatban adja az interjúkat a különféle médiumoknak. Megkereste már Magyar Nemzet és az ATV, beszélt a Szentkorona Rádió és az RTL Klub műsorában, s ha így folytatja, jó eséllyel meghívják majd a Vacsoracsatába, egy „bombasztikus” sütés-főzésre is.

A nagy médiaérdeklődés, számos nyilatkozat ellenére a Magyarok Nyilai-ügy több ponton homályos, éppen ezért gyanús maradt. Nincs ésszerű indok például arra, hogy Benkő miért csak a letartóztatások után egy évvel, az országgyűlési választások előtt pedig egy hónappal ismerteti felvételeit – és az sem érthető, hogy a (mégannyira dilettánsnak tűnő) radikális csoport minden ellenőrzés és kontroll nélkül keblére ölel valakit; még az iskolai bandák is próbára teszik valahogy az új tagokat, nemhogy egy állítólagos terrorszervezet. Benkő György ráadásul fokozatosan, információkat csepegtetve bontja ki történetét, ami szintén nem a „becsületes bejelentő” profiljába illik – a hét elején még a bicskei Jobbik-elnök került a képbe, ma Toroczkay László a soros, legközelebb pedig talán Morvai Krisztináig érnek el a szittya konspiráció szálai. Ám az sem jelentene sokat, ha minden általa közölt adat igaz lenne: a Magyarok Nyilairól elmondottak inkább a csapat szegénységi bizonyítványát, mintsem bűnlajstromát jelentik. A legnagyobb horderejű merényletekről csak álmodoztak, megvalósítani sosem merték őket – álmodozóból pedig bőven akad ebben az országban: a rendőrségnek elég lenne az utcára kimennie, hogy potenciális terroristát találjon, aki szívesen adna két maflást Lendvai Ildikónak, cserébe az elmúlt nyolc évért. És egyáltalán, miféle terrorszervezet az, amelyiknek lőszert és puskát is úgy kell kölcsönadni, hogy aztán üres villákra lövöldözzön vele? Amelyik néhány ipari kamera miatt nem meri vállalni a tettlegességet, vezetője pedig - rendőrségi kérésre - egyszerűen besétál az őrszobára?

Talán örülhetünk, hogy Magyarországnak ez a néhány lelkes amatőr jutott; egy ETA vagy IRA-kaliberű csoportnak valószínűleg egy államtitkár vagy BKV-s vezető kivégzése lett volna az aperitif, és nem ijednének meg a főfogástól sem. Ami pedig Benkő leleplező hangfelvételét illeti – egy valódi terrorszervezet lebuktatói általában nem a híradóban szerepelnek, hanem az eltűnt személyek listáján.

Koncz Tamás