Elvégezted a munkádat? Leadtad a számládat? Esetleg evásként még be is fizetted utána az áfát? Akkor te egy „balek” vagy, mert vedd észre, hogy kis hazánkban – mutogatva akár a körbetartozásokra, akár a válságra – bizony sokan magasról tesznek arra, hogy a többnyire becsületes vállalkozók ekkor nem hogy nem jutnak hozzá megérdemelt jussukhoz, de még nekik kell pénzt kiadniuk saját zsebükből, hogy az adóhivatallal nehogy ujjat húzzanak.

És ez így mindennapos Magyarországon. Azt mondják, hogy az építőipar a legmocskosabb ebből a szempontból. Valószínű. Vegyünk, mondjuk egy építőipari céget, amelynek vezetője bedolgozóival egészen korrekt – egészen a számla kifizetéséig. Akkor jön a megszorultam, egy külföldi cégemnél gondok adódtak, ezért el kellett utaznom, s végül nagy unszolásra egy újabb fizetési határidő, amelyet természetesen akkor sem tart be, s telefonos értetlenkedésünkkor „ránk is csapja a telefont”.

S ilyenkor két út áll előttünk:

- Tovább küzdünk igazunkért, járandóságunkért, s hivatalos levelekben meg-megtámadva, fenyegetve a célszemélyt, az APEH-het is megcsillantva előtte – szívrohamot kockáztatva – talán sikerül kicsikarni azt, amit – értsük már meg mi érzéketlen barmok – az eltunyult ülepű, luxusautóval furikázó vállalkozónak olyan nehéz kiszorítania a családi költségvetésből…

- Vagy belenyugszunk a kor drámájába, s nem megyünk nyaralni, vagy lemondunk apró terveinkről, esetleg közüzemi számláink befizetéséről, s a szívrohamot ugyan kizárva – talán egy belső, pusztító keserűséget magunkban felélesztve-, csalódva ismét az emberekben húzzuk tovább az igát – reménykedve, hogy a lexusos szerencsétlennek, aki szerződéskötéskor mélységesen lehordta a hazai állapotokat a nemfizetés elburjánzása miatt csak eszébe jutunk, s kegyet gyakorolva átutalja pénzünket…

Ha tehetném, én az ilyen alakokat úgy büntetném, hogy egy szívritmus-szabályozót ültetnék ketyeréjükbe, amely óránként aritmiát idéz elő, s emiatt nagyon rosszul éreznék magukat néhány percre – pont, ahogy a ki nem fizetettek, amikor akár óránként eszükbe jut tehetetlenségük, dühük és elvesztett álmaik.

Az ukrán verőemberek felbérelése és a „luxuslexus” kerekeinek rendszeres leeresztése nem az igazi, mert az ezen fajták csak abból értenek, amit a saját bőrükön éreznek – a saját szívükben.

Mert persze más a helyzet, ha valaki egyenes és nyílt, s kereken megmondja, mi a helyzet, s mikor tud fizetni, valamint az sem árt, ha ilyenkor érezzünk hangjában a piromkodás jeleit, hogy tényleg szégyelli a történteket. Ezen írás tárgyai (már nem személyei) azok, akik visszahívatják magukat többször, majd nem veszik fel a telefont, esetleg letagadtatják magukat. Ezen hús-vér „tárgyaknak” az állam, az igazságszolgáltatás sem igazán az ellenfelük, mert mire a kisember ráveszi magát és pénztárcáját, hogy megharcoljon igazáért a bíróságon, addigra a céget rég megszüntetik, kiveszik belőle a még ott lévő pénzt, s nem marad neki más az újabb kiadások mellett, mint az, hogy a független bíró is neki adott igazat.

S ekkor ott lesz a mézként várt ítélet mellé a keserű pirula – te nem mentél családoddal sehová nyaralni, a luxusos vállalkozó pedig új cégben osztja az észt és a szerződéseket…