Az utóbbi időben inkább botrányaival, mintsem munkásságával figyelmet kivívó rendező, Roman Polanski legújabb filmje üdítő színfolt az unalomig ismételt, egyetlen cselekményszálon futó gyilkosos-helyszínelős filmek illetve sorozatok kínálatában. Már-már tapsra is emelnénk a kezünket, ám a film közepétől a Szellemíró főszereplőjének története Ewan McGregor korrekt játéka ellenére érdektelen marad.

Idén is nagy sikerrel zárult a minden évben megrendezésre kerülő Mesterségek Ünnepe, amelynek hagyományosan a Budai Vár ad otthont. A beharangozóban ígért koncertek valóban varázslatos hangulatot teremtettek a történelmi helyszínen, ám a tradicionális népi mesterségek fortélyainak bemutatásán túl jobbára szemérmetlen lehúzással találkozhattunk: az ezerötszáz forintos belépő mellett például kétezer forintba került egy kürtős kalács.

A sártócsák már nagyrészt felszáradtak, a pénztárcák igencsak kiürültek, de nem fogyatkozott a Sziget közönsége, sőt, talán még gyarapodott is: a Muse érkezését vártuk. Jó bemelegítés volt a nagy durranás előtt a Kasabian, a brit pop egyik legsikeresebb képviselője, de inkább csak lötyögés volt, kicsit hamiskás felkészítés az igazira. Véget ért a Sziget.

Fekete horrorpólókkal telt meg szombaton a Sziget: vicsorgó koponyák ezrei hirdették, hogy jön a metállegenda, ez az este az Iron Maidené lesz. A világhírű banda a felfokozott várakozáshoz képest aztán rutinkoncertet adott, amit nem tett jobbá a botrányos hangosítás sem. Ütött viszont a Los de Abajos, és hozta formáját a Csapda is; az est másik legendás fellépője, Nina Hagen szívszorítóan gyengén szerepelt –ha a punkok nem is halnak meg, hatvan felé már nem kellene színpadra állniuk.

Nagy meglepetéssel szolgáltak a pénteki nap csak néhány éve koncertező fiatal sztárjai: Charlie Winston és Mika igazi profizmusról tettek tanúbizonyságot, teljesen lenyűgözve a Sziget közönségét. A nap meghozta az elmúlt évek állandó vendéget, a vihart is, így eljött a sárban tapicskolás és hempergés ideje is.

Még az éjszakai vad vihart szerettem leginkább a Sziget pénteki napján – szép volt és ijesztő, együtt elázni és káromkodni pedig tényleg összehozza az embereket, nyelvtől és zenei ízléstől függetlenül. Másfelől: tingli-tanglit nyomott a Heaven Street Seven, mindenkit szeretett a Rotfront , a magyar Dalriada pedig farkasbundában(!) népieskedett.

Nagy öregek érkeztek a Sziget második napjára: a Sex Pistols egykori frontembere által vezetett Public Image Ltd. ugyan még nem sokakat táncoltatott meg a Nagyszínpad előtti téren, de az azt követő 70-es évekbeli ska-formáció, a The Specials már nagyobb tömegnek játszhatott. A napot a Szigetre rendszeresen ellátogató Faithless látványos fellépése zárta.

Különböző műfajokban ígért igazi szórakozást az első napi fellépők listája. Látogatásomat a Nagyszínpadnál kezdtem, végül is, ami bevált, azon minek változtatni? A többszörös sziget-visszatérő Ska-P játszott megérkezésemkor, és nem mintha a vidám ska-punk nem fakasztana amúgy is mosolyra, egy kedves lány külön megkért, hogy mosolyogjak már. Oké, mondtam, és jöttek is a slágerek, ment a bohóckodás a színpadon és a közönség soraiban egyaránt, felhőtlen volt a hangulat.

A nulladik nap egyik lényeges motívuma, hogy feleannyiba kerül, mint egy „igazi” nap, így aki nem akarja kihagyni a sziget-élményt, de túl borsosnak találja a folyamatosan egyre feljebb kúszó, idén már 12.000 forintos napijegy-árat, az ezzel a köztes megoldással találhat megoldást a problémájára. Fellépő nem sok van, a helyszínek egy része még nem készült el – de amit ilyenkor kint találunk, az már az igazi Sziget.

Eljött a nagy megemlékezések kora is: Eszembe jutottál címen a Sziget nulladik napján tizenhét könnyű-és népzenész banda mutatta meg, mit is jelent számukra Cseh Tamás és zenéje. A hallottak alapján a fellépők többségének nem sokat: túllihegték és megrendülten elhallgatták, saját képükre formálták vagy letudták, pedig egyszerűen csak játszaniuk kellett volna – rutinnal és alázattal azt, ami nincs megnevezve.

Közel három órás koncerttel zárta 23 éves pályafutását a Kispál és a Borz: csillogó konfettizáporban, síppal-dobbal, vendégfellépők sorával köszönt el az az alternatív rock mára intézménnyé váló bandája. A Szigeten sokan voltak kevesen – legalább 30 ezren búcsúztatták Lovasiékat, akik nem okoztak csalódást: adtak a tiniromantikának és az ősrajongóknak is, ha kellett erőből, máskor érzékenyen játszottak; ha ez itt (tényleg) a vég, az nagyon derék.

Leonardo Di Caprio óta nem volt olyan férfiszínésze Hollywoodnak, aki gyorsabban repült volna a fiatalkorú lányrajongók szívébe, s ezzel együtt az álomgyár irigyelt kegyeltjeinek sorába, mint Robert Pattinson az Alkonyat bemutatásakor. Ám tény, hogy a The Twilight Saga legújabb epizódjára nem csupán a gyengébbik nem váltott szép számban jegyet, s hogy a romantikus tinifilmek sorában újabb ikonikus darab született. Még akkor is, ha kénytelenek vagyunk beismerni, hogy vannak hibái a történetnek.

Kovásznai György életmű-kiállítása az elmúlt évek egyik legszórakoztatóbb és legigényesebb magyar tárlata. Az igényes kivitelezést Kentaur borús hangulatú, izgalmas látványterve garantálja, míg a szórakozást maga Kovásznai, sokoldalúságával, önazonos festményeivel és egyedi kísérleti animációs filmjeivel. A kiállítás szeptember 26-ig tekinthető meg a Magyar Nemzeti Galériában.

Míg hazánkban a sebesség- és iparőrült futurista irányzat csak egyes elemekben fedezhető fel, a mozgalom hazájából, Olaszországból Budapestre látogató tárlat egy hithű futurista alkotásait vonultatja fel. Depeto ugyan több mint öt évvel maradt le attól, hogy a csoport megalakulásánál jelen legyen, de pályája során semmit sem változtak nézetei, a művészethez való hozzáállása - talán túl sokáig is kitartott a futurizmus mellett, miközben a változások elhaladtak mellette.

Különleges közreműködés eredményeként jött létre a több szempontból is rendhagyó Wanted című kiállítás. Egyrészt az Artmagazin, a Kieselbach Galéria és a Virág Judit Galéria közös munkájának gyümölcse ez a tárlat, márpedig a konkurens galériák közötti együttműködés nem mondható gyakori jelenségnek. Másrészt a kiállításon nem festmények, hanem azok reprodukciói láthatóak. Ennek magyarázata egyszerű: a szóban forgó képek nincsenek meg. A közös munka okai viszont nem ilyen egyértelműek.